Az emberi szenvedés olyan titok, amely előtt gyakran némán torpanunk meg. Hogyan lehet ezt egyáltalán megérteni?
Viktor Emil Frankl, a 20. század egyik legnagyobb pszichológusa, egyszer provokatív kérdést tett fel betegeinek: vajon az a majom, amelyen egy gyógyszert kísérletként kipróbálnak, és amely számtalan injekciót kap, képes-e megérteni saját szenvedésének értelmét? A válasz magától értetődő volt: nem. Annak az értelmét, hogy egyetlen egyed szenvedése mások javát szolgálja, kizárólag az ember képes felfogni.
Innen indul Frankl gondolatkísérlete: el tudjuk-e képzelni, hogy létezik egy nálunk magasabb rendű értelem, amelyhez mérten a mi szenvedésről alkotott megértésünk éppoly korlátozott, mint a majomé az injekciókkal szemben? Más szóval: nem lehetséges-e, hogy a szenvedés, amely számunkra oly gyakran teljesen értelmetlennek tűnik – miközben Frankl pszichológiai rendszerében éppen az értelem a központi fogalom –, mégis hordoz egy mélyebb, számunkra rejtett jelentést?
A REMETE JUBILEUMA
1962 őszén sok vendég érkezett a lombardiai Pavia közelében fekvő Szent Albert-remeteségbe. Örömteli ünnepre gyűltek össze: az általánosan szeretett, ősz hajú remete aranyjubileumának ünnepére. Ave Maria testvér derűs nyitottsággal fogadta az érkezőket, és különös meghatottsággal üdvözölte gyermekkori barátját, Bartolomeót, akit hosszú évek óta nem látott. Pontosabban: Ave Maria testvér senkit sem látott évek óta, hiszen vak volt.
Mit ünnepelt tehát az idős remete? Egy tragikus baleset kerek évfordulóját, amelyben elveszítette látását. Két fiú könnyelműen játszott egy töltött puskával; az egyik elsütötte, és a kis Cesare megvakult. Ötven évvel később a szentéletű remete meghívta azt az embert, aki a végzetes lövést leadta, hogy együtt adjanak hálát Istennek. Igen: Ave Maria testvér hálát adott Istennek a vakságáért.
A SÖTÉTSÉGTŐL A FÉNYIG
Őrültség volna ez? A hit arra kötelezne, hogy a rosszat jónak nevezzük? Nem. Nem arról van szó, hogy a rosszat jónak mondjuk, hanem arról, hogy a rossz eseményben megpróbáljuk felismerni a mélyebb értelmet, és azt, miként rendelődik alá egy nagyobb jónak.
Cesare látása elvesztése után hét éven át mély lázadásban élt – Isten ellen is, talán mindenekelőtt ellene. Egy kamasz fiú világa omlott össze. Egyik napról a másikra nemcsak a nap fényét veszítette el, hanem az élet értelmét is. Hosszú időbe telt, míg ezt újra megtalálta. Ez Szent Luigi Orione közbenjárásán, a vele való találkozáson keresztül történt. Évekkel később Ave Maria testvér megértette: ha nem veszíti el látását, soha nem nyerte volna el azt, ami összehasonlíthatatlanul értékesebb – az élet mélyebb értelmét. Valószínűleg a pénzre, az érzékiségre, a szürke hétköznapokra összpontosított volna. A sötétség évei azonban a fényhez vezették. Az önmagában negatív esemény így Isten gondviselő tervének részévé vált. Nem Isten irányította a puska csövét a kis Cesare feje felé, de Isten olyan nagy jót hozott ki a rosszból, hogy az esemény évfordulója Ave Maria testvér számára a hálaadás meghitt alkalma lett.
KESERŰ PIRULÁK
Vannak még ennél is megrázóbb, szinte sokkoló történetek. Viktor E. Frankl beszélt egy fiatal nőről, aki egy koncentrációs táborban, végső kimerültségben halt meg. A nő mégis boldog volt, mert nem abban az ürességben halt meg, amely fogsága előtti életét jellemezte. A szenvedés számára az emberi érettség útjává vált. Az ilyen rendkívüli szenvedés azonban ritka – és az ilyen mélységű megélés is az.
Mindannyiunkat érnek viszont kisebb-nagyobb kellemetlenségek: fájdalmas, látszólag értelmetlen helyzetek, amelyeknek mégis lehet céljuk. Betegség, munkahely elvesztése, egy jegyesség felbomlása. Sokszor ezek óvtak meg minket valamitől, vagy vezettek rá valami igazán értékesre. Ismerek valakit, aki mély hálával gondol a csődjére – mert ez nyitotta fel egy munkamániás ember szemét arra, hogy a család fontosabb. Olyat is ismerek, aki hálás egy gerinctörésért, mert ez lett megtérésének kezdete.
De sok olyan embert is ismerek, aki még nem hálás. Talán azért, mert még nem jutott el szenvedése vagy kudarca rejtett kincséhez. Lázadásuk – Cesare lázadásához hasonlóan – még tart. Még várják a maguk Luigi Orione-ját, aki megmutatja nekik az élet és a szenvedés mélyebb értelmét. Mert kétségtelen: a szenvedés pillanatában meglátni a mögötte rejlő jót egyáltalán nem könnyű.
„SZÍVTÁGÍTÓ” MŰTÉT
Ismételjük meg: nem arról van szó, hogy a rosszat jónak nevezzük. Néha azonban egy nehéz esemény valóban keserű pirula, amely gyógyít, segít, formál. Nem szabad passzívan sodródnunk az eseményekkel, és azzal a kifogással, hogy „Isten így akarta”, igazolni a lustaságot, a tétlenséget vagy a kicsinyességet. Amikor azonban valami keresztülhúzza terveinket, emlékezzünk: minden ilyen „keresztezésnek” a Megfeszítettre kell emlékeztetnie.
Ha még a fájdalmas tapasztalatokért is képesek vagyunk hálát adni Istennek, mennyivel inkább a nyilvánvalóan jó dolgokért. A hálaadás – ahogy Lisieux-i Szent Teréz mondja – az, ami leginkább vonzza Isten kegyelmeit. Képszerűen fogalmazva: a hálaadás kitágítja a szívünket, hogy több szeretet és kegyelem férjen bele.
MINDENNAPOS HÁLAADÁS
A hálaadás igazságosság Isten felé. Az igazságosság azt kívánja, hogy mindenkinek megadjuk, ami megilleti. Ha tehát az alapvető emberi nevelés is megköveteli, hogy megköszönjük jótevőinknek a jót, mennyivel inkább tartozunk hálával minden kegyelem Forrásának. Jó emlékeznünk arra is, hogy Isten valóban jobban tudja. Megérdemli teljes bizalmunkat. Ha betegség esetén képesek vagyunk alávetni magunkat egy fájdalmas műtétnek, amelyet egy számunkra idegen és tévedhető ember végez, miért ne fogadnánk el azokat a fájdalmas „műtéteket”, amelyeket a tévedhetetlen és végtelenül jó Isten végez? Hiszen Ő mindent tud, mindent megtehet, és szeret minket.
Ha még nem vagyunk képesek hálát adni Istennek és az Ő Anyjának életünk minden eseményéért, kezdjük legalább azzal, hogy a mindennapi lelkiismeret-vizsgálathoz hozzáadunk két-három pontot a hálaadásból. A gyakorlás mesterré tesz: lassan, Isten segítségével – és ezért is adjunk hálát – egyre több jótéteményét fogjuk felismerni. Talán még a nehézségekben, keresztekben és szenvedésekben is, amelyeknek mély, bár rejtett értelmük van, és amelyek számunkra és mások számára is sok áldás forrásává válhatnak.