Máriás imádságok

Üdvözlégy, Mária – az öröm imádsága

Az Üdvözlégy, Mária az egyik legkedveltebb és legbiblikusabb máriás imádság. Az imádság első fele teljes egészében a Szentírásból származik, mégpedig Lukács evangéliumának első fejezetéből. Ezt a rövid imát naponta sokszor elimádkozzuk. Aki minden nap elimádkozza a rózsafüzért, több mint ötvenszer mondja el.

Talán már megszoktuk ennek az imádságnak a ritmusát, és gyakran nagyobb összeszedettség és figyelem nélkül mondjuk el, anélkül, hogy igazán elgondolkodnánk az egyes szavak jelentésén. Lelki előrehaladásunk szempontjából azonban nagyon kívánatos, hogy időről időre megálljunk, és elmélyedjünk azokban a mély gondolatokban, amelyeket ez az imádság kifejez.

Ezt az imádságot Angyali üdvözletnek is nevezzük (latinul Salutatio Angelica), mivel az imádság első része azokkal a szavakkal kezdődik, amelyeket az angyal mondott, akit Isten küldött a galileai Názáret városába a Szűz Máriához (vö. Lk 1,26–27).

Az Angyali üdvözletet három részre oszthatjuk:

1. rész – Gábriel arkangyal szavai:
„Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled”,
amelyekkel Gábriel arkangyal tudtára adja Máriának, hogy ő lesz az ígért Üdvözítő, Jézus Krisztus Anyja (vö. Lk 1,26–28).

2. rész – Erzsébet szavai, Keresztelő János édesanyjáé, Mária rokonáé:
„Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus”
(vö. Lk 1,42).

3. rész – „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.”

Az imádság harmadik részét az Egyház tette hozzá, a Szentlélek vezetése alatt. Ez kérés a Boldogságos Szűz Mária közbenjárásáért mindennapi szükségleteinkben, de különösen halálunk órájában, amelyet sok szent életünk legfontosabb pillanatának tart, amikor örök boldogságunk vagy boldogtalanságunk eldől.

Rövid imádság, mégis gazdag jelentésű gondolatokkal. Ebben a sorozatban részletesebben megvizsgáljuk nemcsak az Üdvözlégy, Mária egyes szavait, amelyek számos új megvilágításba helyezik ezt a mindennapi imádságot, hanem azt a kontextust is, amelyben megszülettek, valamint kapcsolatukat az Ószövetség ígéreteivel.

Az imádság szavai, amelyeken elmélkedni fogunk, meghatározott történelmi és kulturális közegben hangzottak el. Bár általános érvényűek, hiba lenne pusztán a modern ember szemszögéből olvasni őket. E nélkül a háttér nélkül elveszítenénk a szavak mélyebb jelentését, amely teljes erejében nem tudja megszólalni a mai olvasót. Ezért először azt a bibliai kontextust tekintsük át, amelyben ezek a szavak a Szentírásban megjelennek.

Az angyal, aki az örömhírt hozza

Az Angyali üdvözlet az angyal szavaival kezdődik. Nem véletlen, hogy éppen Gábriel arkangyal érkezik Szűz Máriához az örömhírrel. Nem önmagától jön, hanem Isten elküldi őt (vö. Lk 1,26). A Szentírásban számos helyen találkozunk angyalokkal. Az egész Szentírásban több mint háromszáz alkalommal esik róluk említés. Többnyire névtelen angyalokról van szó, olykor azonban megnevezik hovatartozásukat az angyali karokhoz, mint például a kerubokhoz vagy a szeráfokhoz. Az egész Szentírásban azonban mindössze három angyalnak ismerjük a nevét: Mihályt, Gábrielt és Rafaelt.

A Gábriel név a héber Gavri’ēl szóból származik, jelentése: „Isten az én erőm”, illetve „Isten ereje”. Nevével Dániel próféta könyvében és Lukács evangéliumában találkozunk. A Szentírás ezzel arra akarja felhívni figyelmünket, hogy valami rendkívüli, sorsfordító esemény történik: olyan, amely nem csupán egyetlen ember életét érinti, hanem az egész emberiség üdvösségtörténetére kihat.

Az Ószövetségben Gábriel Dániel próféta könyvében jelenik meg, ahol az a feladata, hogy megmagyarázza Dániel látomásait. Ezek a látomások a messiási ígéretre és a messiási időkre vonatkoznak. Az Újszövetségben Gábriel arkangyal először Lukács evangéliumában tűnik fel. A templomban jelenik meg Zakariás papnak, ahol bemutatkozik mint Gábriel, aki Isten színe előtt áll, és akit az Úr elküldött, hogy adja tudtára a jó hírt fia születéséről (vö. Lk 1,19). Tudtára adja, hogy felesége, Erzsébet – bár meddő és már előrehaladott korú – fiút fog szülni, akinek a János nevet kell adnia. Ugyanakkor feltárja előtte a gyermek jövendő küldetését is. Zakariás kételkedése miatt megnémul egészen János születéséig, mert nem hitt Isten ígéretének megvalósulásában. Keresztelő János Jézus Krisztus előfutára volt, akinek feladata az volt, hogy előkészítse az Úr útját, és küldetése szorosan kapcsolódott az ígért Messiás eljöveteléhez (vö. Jn 1,23).

A Szentírásban másodszor Gábriel arkangyal az Angyali üdvözletkor jelenik meg újra, a Boldogságos Szűz Máriánál. Így Gábriel a megváltás történetének legnagyobb pillanataiban tűnik fel. Amint Emilio Campana atya monumentális művében, a Maria nel dogma című munkájában megjegyzi: Gábriel arkangyalt – a megtestesült Istenembert érintő titkok hírül adásában való részvétele miatt – „a Megtestesülés Angyalának” is nevezték. Szent Gergely pedig hozzáteszi, hogy neve igen találó volt küldetéséhez, mivel a megváltás a nagy [isteni] hatalom műve, és ezért illett, hogy e titok örömhírét olyan angyal hozza el, akinek a neve „Isten erejét” jelenti.

Názáret – amit a világ megvet

A Szentírás pontosítja: „az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába …” Ez az apró részlet talán fölöslegesnek tűnhet elmélkedésünk szempontjából az Üdvözlégy imádságránál. Názáretet és Galileát általában negatívan ítélték meg Jézus kortársai. Galilea olyan vidék volt, ahol a zsidók gyakran érintkeztek pogányokkal, ráadásul a Szentírás és a Törvény ismerete sem volt olyan magas szintű, mint Júdeában. A galileaiaknak jellegzetes nyelvjárásuk is volt, amely alapján a júdeai zsidók könnyen felismerték őket (vö. Mt 26,73).

Názáret mint kicsiny település (körülbelül 300–500 lakossal) ráadásul elmaradott volt, távol esett a fő kereskedelmi útvonalaktól, és semmiféle „messiási ígéret” nem kapcsolódott hozzá. A közvélekedést erről a faluról maga a Szentírás tükrözi Nátánael kérdésében:

„Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46).

Isten mégis ezt a szegény, elmaradott és jelentéktelen helyet választotta ki, hogy éppen ott kapcsolódjon össze az Ég és a föld, amikor az isteni Személyek közül a Második magára vette az emberi természetet, és Szűz Máriától testet öltött a názáreti házban. Mindez összhangban áll Isten logikájával:

„Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten” (vö. 1Kor 1,28–29).

Az imádság – felkészülés az Úrral való találkozásra

Az angyal és Mária találkozását az imádság és a csendes szemlélődés légköre jellemezte. Bár a Szentírás erről közvetlenül nem beszél, joggal állíthatjuk, hogy Szűz Mária imádságban elmerülten találkozott az angyallal. Számos szent és teológus is ezen a meggyőződésen van. Ezt a találkozást ráadásul nem félelem, hanem a mennyei küldött titokzatos szavai fölötti megilletődöttség kísérte.

A félelem, a rettegés és az erőtlenség érzése azonban a Szentírásban tipikus következményei az angyallal való találkozásnak. Gondoljunk csak Gábriel arkangyal Zakariással való találkozására:

„Ám megjelent neki az Úr angyala az illatáldozat oltárának jobb oldalán. Amikor Zakariás meglátta, zavarba jött, és elfogta a félelem” (Lk 1,11–12).

Az angyalok nem kedves, szárnyas figurák, ahogyan a giccses ajándékboltokban ábrázolják őket. Az angyal Isten hatalmát, dicsőségét és szentségét hordozza. Az ember erre mély belső megrendüléssel reagál: félelem tölti el, szinte elájul Isten fensége előtt, amely ezekben a tiszta szellemi lényekben nyilvánul meg. Az ember ilyenkor tudatára ébred saját bűnösségének, kicsinységének és halandóságának.

Néhány példa közvetlenül a Szentírásból:

Az Ószövetségben Ábrahám arcra borul (vö. Ter 17), Gedeon, amikor felismeri, hogy angyallal beszélt, attól fél, hogy meghal (vö. Bír 6), Manoah és felesége is haláltól tartanak (vö. Bír 13,22), Dániel pedig ájultan esik arcra, és arccal a földre borul (vö. Dán 10,9).

Az Újszövetségben hasonló reakciókat látunk: Zakariást félelem tölti el (vö. Lk 1,12), a betlehemi pásztorokat Krisztus születésekor nagy félelem szállja meg (vö. Lk 2,9), a sírnál lévő asszonyok Jézus feltámadása után megrémülnek az angyal látványától (vö. Mk 16,5).

A Szentírásban azonban az angyalok mindig azonnal megnyugtatják az embert:

„Ne félj… Ne féljetek…”

Hogyan reagált Mária, amikor meghallotta Gábriel köszöntését?

„E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez.” (Lk 1,29). Mária nem a természetfeletti lény látványától ijed meg, hanem elcsodálkozik azon a köszöntésen és azokon a szavakon, amelyeket Isten intéz hozzá a mennyei küldött által.

Éva és a kígyó a paradicsomban

Ez az angyali találkozás azonban egy másik, ember és angyal közötti találkozásra is emlékeztet bennünket, amely halálos következményekkel járt az egész emberiség számára. Ez a találkozás ráadásul nem az imádság és a belső összeszedettség légkörében történt.

Az ördög kígyó alakjában beszélt az asszonnyal, Évával. Gőgre és engedetlenségre csábította: „olyanok lesztek, mint az Isten”, és az asszony evett az átkozott gyümölcsből. Feltételezhetjük, hogy Éva könnyelműen és meggondolatlanul közeledett a jó és rossz tudásának fájához, és így közvetlen alkalmat adott a bűnre.

Az ördög kígyó alakjában csak arra várt, hogy zsákmánya elég közel kerüljön, hogy fülébe súghassa alattomos szándékát, és megfossza őt eredeti ártatlanságától és szentségétől. Engedetlenségének és meggondolatlanságának gyümölcse a halál és Isten kegyelmének elvesztése lett. A büntetés ráadásul utódaira is át szállt.

Várakozás az Új Évára

Sok év telt el e sorsdöntő találkozás óta. Isten már közvetlenül az első emberek bukása után ígéretet adott, mint reményt a jövő számára, amelyet protoevangélium néven is ismerünk. Ez az első prófécia a Messiás eljöveteléről, az Új Ádámról, aki megváltja az elbukott emberiséget, és az Új Évával együtt helyreállítja mindazt, amit a bűn által az első ember, Ádám és felesége, Éva megrontott: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” (Ter 3,15).

Ezután Éva utódokat hozott a világra. A testvérgyilkosság már a történelem kezdetén rámutatott az első bűn súlyos és kézzelfogható következményeire. Az emberiséget megsebezte a bűn, és önerejéből nem volt képes felemelkedni ahhoz a tökéletes harmóniához, amelyre Isten teremtette. Bár Éva leszármazottai megszaporodtak, egyre inkább eltávolodtak Istentől. „Noé idejében Isten türelmesen várt, amíg a bárka elkészült, amelyben csak néhányan, mindössze nyolcan menekültek meg, épp a víz által.” (1Pt 3,20).

Már elmúltak a dicsőséges pátriárkák idői, akiknek Isten megszámlálhatatlan utódot ígért (vö. Ter 12,3). A legnagyobb ószövetségi próféta Mózes után, Isten egy másik Prófétát ígért a választott népnek: „Neked prófétát támaszt az Úr körödből, testvéreid közül, mint engem, őrá hallgassatok.” (MTörv 18,15).

Dávid után, aki Izrael fölött uralkodott, Isten egy másik utódot ígér az ő nemzetségéből: „Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában, amelyet megerősít és megszilárdít a jog és az igazság által. Mostantól mindörökké ezt teszi a Seregek Urának féltő szeretete.” (Iz 9,6).

Izrael királyságának széthullása után Izajás próféta így folytatja: „Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el.” (Iz 7,14). És mégis, sok nemzedéknek kellett elmúlnia, hogy elérkezzünk az idők teljességéhez.

Nagy csapás érte Júda királyságát: a templomot lerombolták és megszentségtelenítették, a lakosságot babiloni fogságba hurcolták. A királyi leszármazási vonal megszakadt. A jövendő Szabadítóba vetett hit azonban nem tűnt el. „De te, (Betlehem) Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza.” (Mik 5,1).

Az Ószövetség utolsó prófétájával, Malakiással lezárul a próféták korszaka. Ő maga a közelgő Uralkodóra irányítja a figyelmet: „Lám, már jön is!” (vö. Mal 3,1). Ettől az ígérettől kezdve a választott népnek újabb négyszáz hosszú évet kellett várnia, míg elérkezett az idők teljessége.

A választott népre ismét nehéz idők vártak: a makkabeus felkelések idején harcolnia kellett hitének tisztaságáért és a Törvényhez való hűségéért a pogány uralkodókkal szemben, akik erőszakkal igyekeztek rákényszeríteni a pogány szokások és kultúra elfogadását.

Amikor végül beteljesedett az idő, Isten követe eljön a Szűzhöz Názáretbe. Mária alázatának és engedelmességének gyümölcse Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember. A Boldogságos Szűz Mária mint az új Éva jelenik meg, kegyelemmel teljesként, aki kegyelmet talált Istennél (vö. Lk 1,26.30).

Két szűz

A párhuzamot e két Szűz között az Egyház atyái már a legősibb időkben felismerték.

Szent Jusztinosz vértanú (+165) azt tanítja, hogy az Isten Fia Szűztől lett emberré, hogy Éva engedetlensége ugyanazon az úton nyerjen jóvátételt, amelyen elkezdődött. „Éva, aki szűz volt és érintetlen, hallgatott a kígyó szavára, ami engedetlenséget és halált szült. Mária a Szűz pedig, amikor hittel és örömmel fogadta az örömhírt, amelyet Gábriel angyal hirdetett neki – hogy az Úr Lelke száll rá, és a Magasságbeli ereje árnyékolja be. Ezért aki tőle születik, szent lesz, az Isten Fia –, így válaszolt: »Legyen nekem a te igéd szerint.«” (Dialógus Trifónnal 100, PG 6, 710–711).

Az atyák közül egy másik, Szent Iréneusz, Lyon püspöke (+202), aki Szent Polikárp tanítványa volt, ő pedig Szent János apostolé, Évát és Máriát állítja szembe egymással: miként az emberi nem egy szűz (Éva) által lett a halálhoz kötve, úgy egy Szűz (Mária) által üdvözül (vö. Szent Iréneusz: Adversus Haereses V, 19, 1). Éva engedetlenségének csomóját Mária engedelmességének kell feloldania (uo. III, 22, 4).

Később, a 3. században Tertullián így fogalmaz: „Éva hitt a kígyónak, Mária hitt Gábrielnek. A bűnt, amelyet Éva azáltal követett el, hogy hitt a kígyónak, Mária eltörölte azáltal, hogy hitt Gábrielnek” (vö. Tertullián: De Carne Christi 17).

A 4. században Szent Efrém, a szír egyházatyja ezt írja: „Két szűz adatott az emberiségnek: az egyik az élet, a másik a halál oka lett. Éva által jött a halál, Mária által az élet.” (Himnuszok a Szűzhöz II, 8–9).

Mit teszünk tehát, amikor az Üdvözlégy Máriát imádkozzuk? A litániákban a Boldogságos Szűz Máriát örömünk okának nevezzük, mert engedelmessége jóvá tette Éva engedetlenségét. Felidézzük mindazokat az ígéreteket, amelyeket Isten az emberiségnek adott az első bukástól egészen a Megváltó eljöveteléig. Visszatérünk a Megtestesülés misztériumához. Az Advent egész liturgikus időszaka is át van hatva ezzel az örömteli témával. És bár az évet nem tölti ki teljes egészében, lelki értelemben mégis minden kezdetünket jelentheti, minden új törekvésünket arra, hogy elhagyjuk a bűnt, és a lelki megtérés útjára lépjünk.

Minden egyes Üdvözlégy új kezdet lehet, Isten meghívása életünkbe, valamint bizalmunk új kifejezése az ő szent akarata iránt. Ebben nem vagyunk egyedül. Mennyei Édesanyánk közbenjárásával támogat bennünket Fiánál. Gábriel főangyal egyes szavaira a következő részben térünk majd ki.

A sorozat elkészítése az alábbi forrásokra épül:

CAMPANA, Emilio: Maria nel dogma cattolico. 4. ed. Torino-Roma: Casa Editrice Marietti, 1936.

HAAG, Herbert et al.: Bibliai lexikon. Budapest, Szent István Társulat, 1989. ISBN 963-360-465-6

HAHN, Scott: Hail, Holy Queen. 1. ed. London: Darton, Longman and Todd Ltd. 2001. ISBN 978-0-232-52432-1

LANDUCCI, Pier Carlo: Maria Santissima nel Vangelo. 5. ed. Milano, Edizioni San Paolo, 2000.

LAURENTIN, René: Court Traité sur la Vierge Marie. 5. ed. Paris, P. Lethielleux, 1967.

PITRE, Brant: Jesus and the Jewish roots of Mary: Unveiling the Mother of the Messiah. 1. ed. New York: Image, 2018. ISBN 978-0-525-57273-2.

SPADAFORA, Francesco et al.: Dizionario biblico. 3. ed. Roma, Editrice Studium. 1963.

HOPHAN, Otto: Maria. Roma, Figlie della Chiesa; Torino, Marietti Editori, 1953

SRI, Edward: Rethinking Mary: in the New Testament. 1. ed. San Francisco: Ignatius Press; Greenwood village, CO: Augustine Institute, 2018. ISBN 978-0-9997592-9-5

CASAGRANDE, Domenico: La Madonna nel mistero della salvezza. Roma: Figlie della Chiesa, 1975.