Egy szent részeges

Dublin, 1925. június 7. Egy idős, hiányos öltözetű férfi remegve sétál a Granby Lane-en a Legszentebb Megváltó temploma felé. „Részeg” – gondolhatta a jelenet szemtanúja, aki nem ismerte az idős férfit. Régebben gyakran (akár mindennap is) részeg volt, de azóta több mint negyven év telt el. Most Matt Talbot egészen más okból tántorog. Fáradt és beteg, és egy súlyos szívbaja volt (az orvosok azt mondták neki, hogy hamarosan meghal, de ezt a segítségük nélkül is tudta), számára minden lépés valóságos erőfeszítés volt. Nemrégiben a nővére látta, amint nehézkesen zihálva tért haza a templomból. De most is, a valódi ír makacssággal, lassan és kissé tétován, de elgyalogol a vasárnapi szentmisére.

Hirtelen a férfi megtántorodik és elesik. Egy közeli bolt tulajdonosnője még ad neki egy pohár vizet, de Talbotnak már nincs szüksége rá: haldoklik. Nem sokkal később élettelen testét a Jervis Street-i kórházba viszik, és a vizsgálat miatt levetkőztetik. Ekkor több bűnbánati zsinórt és láncot fedeznek fel rajta. Nemcsak bűnbánatként viselte ezeket, hanem hálából is, amiért Isten megszakított egy másik láncot, amely hosszú évekig megkötözte. Az önmegtagadás ezen eszközei nélkül is azt gondolták az idős munkásról, hogy ő egy szent, aki hosszú ideig dolgozott a dublini kikötő faanyag raktárában. Ez a hír most gyors ütemben elterjedt, és rövid időn belül az egész világon végigsöpört.

Tizenhat év súlyos láncok között

Negyvenkét évvel ezelőtt Matt Talbot igazi részeges volt. Ez adja egyébként az életének azt a különleges színezetet, mint Magdolnák, Ágostonok és Cortonai Margitok életében: olyan emberek, akik megtértek és a mélypontról emelkedtek fel, majd teljesen új életet kezdtek.

Tizenhat év részegeskedése ellenére kitartott mind a jó munkálkodás mellett (még, ha minden nap el is itta a bérét, másnap reggel akkor is pontosan munkába állt), mind az imádság mellett (bár a szentségi élettel már rosszabbul állt). Egy ilyen állapot hosszú távon nem tarthatott ki: egy önkéntes függőség nem állhat meg egy szívben az Istenanya iránti odaadással. Előbb-utóbb a függő vagy harcba kezd, vagy elhagyja az imádság maradványait. Matt Talbot esetében nem annyira az a feltűnő, hogy elkezdte a harcot, hanem az, hogy ilyen eltökélt határozottsággal be is tartotta azt. Nem mondhatják-e sokan ironikusan magukról, hogy “az ivásról/ dohányzásról/ pornográfiáról való leszokás nem nehéz: már sokszor megtettem”? Nos, Talbot csak egyszer hagyta abba az ivást; visszaesés nélkül. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a megtérése előtt, ő is egyfajta mélypontra ért.

Az akarat ura, de lelkiismeret szolgája

Több mint két éve már nem ment gyónni. Aztán egyszer egy kivételesen nehéz hét következett: naponta részegre itta magát. Matt ezúttal hat teljes napig nem ment be dolgozni. A heti bérrendszer szerint ez azt jelentette, hogy nem kapott bért, nincstelen maradt. Nem volt pénze arra, hogy folytassa az ivást. Számára nem maradt más hátra, mint abban reménykedni, hogy valamelyik kollégája meghívja néhány pohár italra. Matt úgy döntött, hogy megvárja a kikötőből távozó munkásokat, miután azok megkapták a fizetésüket. Udvariasan köszönt nekik, de még azok sem igyekeztek viszonozni a szívélyességet, akikkel már többször együtt ivott. Talbot csalódottan tért haza, ahol bejelentette édesanyjának elhatározását, miszerint józansági fogadalmat tett. És valóban megtette, miután előzetesen szentgyónasra ment. Betartotta a szavát.

Ez nem jelenti azt, hogy nem kellett keményen megküzdenie a józanságért. Először három hónapra, majd egy évre tette le a fogadalmat. Sokszor gondolta, hogy nem fogja bírni; hogy amint letelik az idő, vissza fog térni az iváshoz – különösen az első három hónap volt nagyon nehéz. A kicsiben való hűség azonban arra rendezte, hogy a nagyban is kegyelmet kapjon. Tizenöt hónap józanság után Matt életre szóló absztinenciát fogadott – és azt be is tartotta.

Ez a pont különösen fontos. Az ír józan alkoholistát a mindennapi szentmise, az imádság és a rózsafüzér mellett a fogadalom szentségének tudata tartotta életben. Három hónap múlva – akkor, igen, akkor berúgok! De most, amíg a fogadalom érvényben van, ez elképzelhetetlen! Ez jelentős tanulság a mai időkre nézve, amelyek annyira tele vannak hűtlenséggel. A hűség a vállalt kötelezettséghez jutalmat hoz; nagy és csodálatos jutalmat. Paradox módon (annak a szemszögéből, aki nem érti, mi az igazi szabadság), a fogadalom és a felismerés hogy az szent, az adja meg az igazi szabadságot. Vagyis a képességet, hogy jót tegyünk, még, ha minden külső erővel és kísértéssel kell harcolnunk is. Ebben az értelemben Viktor Frankl (Maria von Ebner-Eschenbach nyomán) rámutatott, hogy a szabad ember „akaratának ura, de lelkiismeretének szolgája”.

Egyetlen eset sem reménytelen

Az ehhez hasonló életek különösen sokatmondó lelkiismeret-furdalást jelentenek azok számára, akik tisztában vannak azzal, hogy rosszul élnek, de nem találnak magukban erőt ahhoz, hogy ezen változtassanak. Természetesen Talbot sem tudta kihúzni magát abból a gödörből, amelybe tizenkét évesen beleesett. A vasfegyelem mellett imádság is kísérte. Már megtérése előtt is, mindenekelőtt a szülei kitartó imája, akik siratták fiuk bukását. Megtérése után ő maga is az imádság óriásává vált, gyakorlatilag az egész napját ezzel töltötte – a munka nem akadályozta meg az elmélkedésben, és a munkán kívüli idejét többnyire imádkozással töltötte a templomban.

Önmegtagadásainak szigorúsága olyan időket juttat eszünkbe, amelyekről egy évszázaddal ezelőtt is azt írták, hogy régen elmúltak. Nem a bűnbánati gyakorlatokban rejlő szentségek titkát, de azok szerves részét képezték. Nagyon kevés szükséglete volt. Majdnem egész héten böjtölt, deszkaágyon aludt, matrac nélkül, egy ócska takaróval takaródzott. Télen ezt a takarót néhány régi zsákkal egészítette ki. Az így megtakarított pénzt alamizsnára és missziós munkák támogatására fordította. Büszkén mondta, hogy három papot „nevelt” (azaz: kifizette szemináriumi tanulmányait), és most egy negyediket nevel. A ferences harmadrend tagja volt, és számos katolikus egyesületben is tevékenykedett. Az a tény, hogy ilyen kevés vagyona volt, nem akadályozta meg sem az alamizsnálkodásban, sem az apostolkodásban.

Matt Talbot úgy halt meg, ahogy élt: csendesen, szerényen és jámboran. Ez egyébként egyfajta általános szabály: amilyen az élet, olyan a halál. Ritka az utolsó pillanatban bekövetkező megtérés, és valószínűleg még sokkal ritkább, hogy egy jól megélt élet után az utolsó pillanatban veszíti el magát az ember. Az „ars moriendi” szorosan kapcsolódik az „ars vivendi”-hez, ahol az élet művészete alatt valami egészen mást értünk, mint az udvarias „savoir vivre”, vagy még inkább a bonvivánok hedonista életművészetét.

Talbot tehat azért halt meg jól, mert jól élt. Mégis, amikor tizenkét éves korától huszonnyolc éves koráig kitartott az alkoholfüggőségben, senki sem gyanította volna, hogy egy leendő szent. Ez azt jelenti, hogy nincsenek elveszett esetek – csak küzdeni kell, és elfogadni Isten segítségét.