A Naphimnusz: a megbékélt ember költemény
Miután tavaly megünnepeltük Szent Ferenc stigmatizációjának 800. évfordulóját, idén egy másik fontos évforduló is vár ránk az assisi szent életével kapcsolatban, nevezetesen leghíresebb művének, a Naphimnusz néven ismert versének megírásának évfordulója. Az eredeti címe inkább „a nap testvérének éneke” vagy „a teremtmények éneke” lenne, és ez minden bizonnyal az assisi szent életének és tevékenységének egyik legismertebb öröksége.
A Naphimnusz az olasz és egyetem irodalom történelmében
A Naphimnusz egy olyan költői mű, amely által joggal sorolták Szent Ferencet a világ irodalmának nagy költői közé. Bár a modern kutatások megállapították, hogy előtte mások is írtak az óolasz nyelven – az úgynevezett „volgare” nyelven –, sokáig azt hitték, hogy a Naphimnusz az első irodalmi mű az olasz nyelven, így az assisi szegény sorsú szent lett a nagy olasz költészet atyja, amely nem sokkal később Dante Alighieri műveiben érte el csúcspontját. Bár Szent Ferenc – aki magát „idiótának” és „műveletlennek” nevezte – egyáltalán nem törekedett a világi és földi dicsőség koronájára, joggal tanulmányozzák még mindig az olasz iskolákban, és helyet kap minden irodalomtankönyvben. Már távol a középkori latintól – amely már nem olyan tiszta, mint a klasszikus latin – és egyértelműen átfestve és umbriai hangzással – Assisi régiójának hangzásával – a Naphimnusz mégis az olasz irodalom remekműve. De mit szándékolt a szent, amikor megírta? Mi volt a indoklása? Mi késztette arra, hogy ilyen mély spirituális tartalmú és lírai magasságú szöveget írjon? Megpróbáljuk jobban megvizsgálni Szent Ferenc életét és történeteit, hogy megértsük ezt.
Szent Ferenc: az „ökológia védőszentje”?
A mű szövege jól ismert, mivel magyar nyelvű változatában – vagy inkább változatokban – gyakran éneklik és szavalják templomainkban. Szent Ferenc verse ugyanis nagyon közel áll a modern érzékenységhez, kiegyensúlyozott és harmonikus képet adva a természetről, amelyben az ember maga is megtapasztalja Isten jelenlétét, éppen a teremtmények szépségének révén. Ez azonban nem jár bizonyos félreértések nélkül, amelyeket meg kell próbálnunk kijavítani, hogy megértsük a Naphimnusz valódi értelmét. Valójában nagyon helytelen és téves lenne Szent Ferenc „ökológiai” világképét támogatni. Igaz, hogy Szent II. János Pál pápa 1979-ben „az ökológusok védőszentjévé” nyilvánította, de keresztény értelemben az ökológia minden téves és túlzott elemetől meg kell tisztulnia, amely ellentétes a keresztény világképpel. A jelenlegi szélsőséges ökológia ugyanis isteni világképet javasol: a teremtés nem annyira Isten műve, mint inkább egyfajta Isten önmagában, abszolút érték, amelyet minden áron meg kell őrizni, még az ember kárára is. Sőt, a jelenlegi ökológia szerint az ember az ökológia ellensége, annyira, hogy érdemes javasolni és kiterjeszteni az abortusz gyakorlatát, annak érdekében, hogy megóvjuk a természetet az ember, vagy a túl sok ember által okozott veszélyektől. Ebben az értelemben az ökológia ellentétes mind a teremtés dogmájával, mind az embernek teremtésben betöltött központi szerepének igazságával. Valójában a világ vagy a természet – még ha egészében is tekintjük – nem egyfajta nagy, felsőbbrendű, szinte isteni élőlény, hanem Isten teremtménye, amely mindenben Istentől függ, Isten dicsőségét szolgálja, és Isten hatalmának és gondviselésének van alávetve. És ez a Gondviselés rendelkezett úgy, hogy az ember – a teremtés középpontja és csúcspontja – használja és irányítsa a világot és a természetet a túléléséhez és végső céljának eléréséhez, vagyis lelke üdvösségéhez. Ebben az értelemben a természet és a teremtés arra szolgál az embernek, hogy megszerezze az élethez szükséges dolgokat, de egyben lépcső is Istenhez vezető úton. A ferences lelkiség, apja és pátriárkája nyomdokaiba lépve, ezt a szempontot fejlesztette tovább: ha az ember Isten képmására és hasonlatosságára lett teremtve – állítja Szent Bonaventura –, akkor a többi teremtményben is megtalálhatók Isten teremtő „nyomai” vagy „nyomdokai”. Vagyis a teremtés segít nekünk jobban megismerni Istent és eljutni hozzá, mivel tükre – persze, tökéletlen, és tökéletlenebb, mint az ember – Isten tökéletességének és hatalmának. Ebben az értelemben a teremtés egy létra, mert az érzékelhetőből eljuthatunk a tiszta szellemihez, ami Isten. Ez a ferences „ökológia” értelme – ha így akarjuk nevezni –, és nem a természet és az állatok állítólagos „jogainak” védelme Isten és az emberiség ellen.
Az új Adam himnusza
Sőt, ha jobban megvizsgáljuk Szent Ferenc versének keletkezését és összetételét, rájövünk, hogy a himnusz egyáltalán nem a természet emberi és földi szemszögből való szemlélődése. Nem egyszerűen a természet szépségeinek megbecsüléséről és a léleknek biztosított békéről van szó, hogy jobban felismerjük Isten jelenlétét és munkáját, és így buzgósággal és költői érzéssel imádságot és dicsőítő himnuszt emeljünk a Teremtőnek. A Naphimnusz nem egyszerűen az Isten iránti odaadó ember természetes felemelkedése a teremtés szemlélésén keresztül, hanem ennél sokkal több. A Naphimnusz a megváltott ember, a kegyelem által átalakított ember, a bűntől és annak következményeitől teljesen megtisztított ember himnusza, olyan megtisztulással, amely még az eredendő bűn következményeit is eltávolítja és megsemmisíti, egészen addig, hogy teljes békét és egységet tapasztaljon Istennel és a teremtéssel. A Naphimnusz a béke himnusza, de nem a földié és emberié, hanem a természetfölötti békéé. Szent Ferenc kibékült Istennel, elsősorban elfogadva az Ő akaratát az életével kapcsolatban, aztán teljesen megtisztulva a múltja bűneitől, aztán megigazítva magát az evangélium szelleme és Krisztus példája alapján. A Naphimnusz Szent Ferenc himnusza, az emberé, aki lelki fejlődése révén „új Ádámmá” vált, aki képes volt prédikálni a madároknak, parancsolni a többi állatnak és még a tűznek is… vagyis képes volt nemcsak Istennel és az emberekkel, hanem a teremtés természeti elemeivel, és végül magával a halál valóságával is békében élni. Ezt a Naphimnusz-értelmezést alátámasztja mind a szent életrajzának egyes epizódjainak elemzése, mind pedig maga a Naphimnusz keletkezése és összetétele.
Fiatal korában Szent Ferenc, egy gazdag kereskedő fia, nemcsak szerette barátaival tölteni az idejét, ezért banketteket és ünnepségeket szervezett és fizetett, hanem Assisi környékének látványos természetét is gyönyörködve szemlélte. A völgy felé lejtő olajfa- és szőlőültetvények, a hegyeket körülvevő erdők, a völgyet öntöző számos patak és folyó, a fehér kőből épült kolostorok és a komor kastélyok… mindez volt szerelmes szemlélődésének tárgya. Nemes és nagylelkű szívű Szent Ferenc, amikor nem mások szórakoztatásával vagy munkával volt elfoglalva, elvonult a természetbe, hogy szemlélje a teremtést, és megtalálja a nyugalmat és a békét. De egy bizonyos ponton ez már nem működött. Életrajzírója így írja le ezt a lelkében bekövetkezett változást: „Hosszú ideig tartó betegeskedése után egészen más színben kezdte látni a dolgokat, mint annak előtte. Miután kissé erőre kapott, és felüdülés céljából, egyelőre botra támaszkodva, kisebbnagyobb sétákat kezdett tenni a ház körül, egy napon kimerészkedett a szabadba, és figyelmesen végighordozta tekintetét az eléje táruló tájon. De sem a szántóföldek megkapó szépsége, sem a szőlőskertek bája, sem általában semmi szemet gyönyörködtető látvány nem szerzett neki élvezetet. Ő maga csodálkozott legjobban a hirtelen változáson, és magában balgáknak minősítette azokat, akik a múló szépségekhez ragaszkodnak. Ettől a naptól kezdve kezdte kevésbe venni magát, és bizonyos megvetéssel gondolni mindenre, amit addig csodálattal és szeretettel övezett” (2Cel II, 3).